Új pálya Eger felé, aztán kanyargósra váltva tovább Szilvásvárad irányába, előttem egy fekete oldtimer jaguár, a nő ide oda nézeget, de a robot pilóta nyaka nem mozdul, mereven tekint előre, az autó méltóságteljesen veszi be a kanyarokat. Nem előzök, nem sietős, talán mi érkezünk elsőként, vagy már ott vár a kitöltött pálinka, ifjúság tér panzió, nem látom az autókat, talán mégis ez lehet a szállás, azt se tudod hol vagyok, azt se tudom hol vagy, csak éppen meglátsz, hangos üdvözlés fogad, őszinte az öröm, őszinte a pálinka, pattan a kupak a sörről, könnyű a séta a vendéglőig, ízes ételek, hosszú asztal, a két vége alig hallja egymást, séta  vissza, megáll a film, kimerevedik minden körülöttünk, a mi elevenségünk tölti csak be a teret és az időt, a szivar parazsa izzik a sötétben, jól esik a rum, mindenki tölt, mindenki érzi ezekért a pillanatokért érdemes, új üzenetek kerülnek be az emlékkönyvbe, magunknak üzenünk,  magunknak éljük a pillanatot hogy legyenek emlékeink, beindul a műsor, velünk van a rézfaszú bagoly (Bubo cuprumpenis L.) Uhu “az állatok országába, gerincesek törzsébe, a rémmadarak osztályába és rézfaszúak alosztályába tartozó állatfaj. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy éjjelente rézfaszával kopog a gyerekszobák ablakain. Ezzel egyetlen célja, hogy a szerencsétlen gyerek ne tudjon rendesen aludni. A gyermekpszichiátriai szakirodalom ezt a jelenséget berezelésnek nevezi”. Védjük meg a gyerekeinket(!)… igyunk, a féktelen nevetés elűzi a madarakat, elűzi a gondjainkat, energiát ad az új napokra, mert mindig jön a holnap, hiszen nem lehet ez másként.

 Reggeli pipa, fapipa, beszorult hamu illata, a napszemüveg mögött nem látszik az éjszakai stilnox hatása, Karcsi pogácsája a kuka tetején, a Nap melengető erős fénye, pulóverben, vagy inkább nélküle, kávé, mosatlan poharak, pogácsák és a csípős kolbász, sajtos roló, még kávé, sok víz, reggeli ébredés. Lassan indulni kell, fáj a karom, eszembe jut valami, de nem tudom kifejezni magam, eltűnt a tegnap, most itt egy új nap, a fény belehasít a szemembe, hunyorgás, hol az a kávé, mi is lesz most, ja, kilencre a lovak, megnyugtató, minden olyan rendben van, pedig elmúlt valami tegnap, ami már nem pótolható, de van másik nap, tegnap elmaradt, de talán ma megírom a bejegyzést a könyvbe, ami az emlékek helye, valami nagyon személyes emlék így együtt, majd délután, talán, lassan letisztulnak az érzések, működik a karom, friss levegő áramlik a tüdő bugyraiba, magukkal rántják a napfényt, az éles kontrasztokat, a kávé illatát, emelkedik a mellkasom, emelkedik a hangerő ahogy az ébredők gyülekeznek, kilégzés és mindez már én vagyok.

 El kell indulni, kilencre ígértük, gyalog megyünk, minden most van, minden olyan megfogható, a fogatok is valóságosak, az egyik ló ideges, rángatja a kocsit, vezényszavak hangzanak el, “ülhet a hajtó mellé is valaki”, rendezett környéken haladva kopog a patkó, anyakanca ménes a csikókkal, lipicaiak a domboldalon békésen legelnek, lejönnek hozzánk, meglátogatnak minket, engedem, hogy érdeklődve figyeljenek, megfigyelnek engem, a közelembe férkőznek, már beértek a gondolataimba, ott úszkálnak a tekervényekben, az eszembe jutottak, bele jutottak, csikók, lipicaiak, kedvesek, elhessegetem őket a fejemből, ... nézd, csoportkép ez itt, közöttük te és láthatóan élvezed ... fut, robog a kicsi kocsi, a lovaknak nincs véleményük az állatvédőkről, csak szaladnak, húzzák a fogatot, ez így jó, nekik is, szeretnek húzni, talán. Emberek elmosolyodnak amikor elhaladunk mellettük, mások visszaköszönnek, jó napot kívánunk, jó nap ez a mai, fut szalad a kicsi kocsi, rajta ülünk mi, együtt éljük meg a pillanatot, mi, a hajtók és a lovak, most már erre is gondolni fogunk, a hajtók a lovak, a fény a színek, az elmosolyodó emberek és mások, akik köszönnek és mi visszaköszönünk, kopognak a patkók, szalad a kocsi, a távol is közel van már, mi pedig együtt vagyunk, ülünk a fogaton és befogadjuk az életet.

Ebéd után elnehezül minden még a lélegzet is, fagylalt, rétes és pisztráng illata a levegőben, mint egy harmónia hangjegyei hatnak rám, a sokadik alacsony férfi magas nővel kézen fogva, emberek, gyerek zsivaj, a háttérben a lovas akadályverseny állásáról beszél a hangosbemondó, hangosan bemond a bemondó, mákos rétes és vanília illata, a hely illata, a lovak, az emberek illata, a mozdony füstje, jó volt a délutáni kávé, a tompaság helyét átvették az éles képek, gondolatok, a vonatjegy már zsebben, megvettem időben, csak oda. Nem vagyok egyedül, valami lesz, megyek utánad, felszállok, új felszállók utánam, füstöl a mozdony, gyorsan megy, túl gyorsan, mintha nem akarna lemaradni valamiről, felgyorsulok nehogy lemaradjak valamiről, a szél fújja a hajam, hegyen völgyön zakatol, amíg odaér a Glorienre, ahol a Szalajka patak zubog alá, könnyű séta lefelé, sült pisztrángok illata, a hét fátyol, ott vagy velem, meglátsz, bevárlak, mentek előttem, a víz csobog, nem vagyok egyedül, nem vagy egyedül, beszélgetünk, “(Ne csak) nézd, hogy telik ez a kurva élet!”, már nem múlik el nyomtalanul, emlékpörkölt kapta rólam a nevét, körülöttem zajlik a történet, a mi történetünk és másoké, jó nézni ezt, jó megélni ezt, közben a könnyű séta és a végén a franciakrémes fagylalt.

Ülök a padon előttem emlékkönyv, olyan sokáig semmi, a buborék elhagyta a fröccsöt, de nem jut eszembe semmi, te menni készülsz, te pedig elmész és ígéred jövőre újra, ahogy majd’ mindig. Formálódik a gondolat, egymást érintő életek távolodnak és újra találkoznak, ez ismétlődik a zűrzavarban valami magasabb rendű igény mentén, előbújunk a virtualitásból, én választhatok, ezt választottam, itt vagyunk a valóságban, szabadon, együtt és így föl sem tűnnek a mindörökre elmúló évek. “Örömre, szeretetre és szépségre vágyunk, s ezt mind megtalálhatjuk körül a világban, csak érte kell nyúlnunk”, hát tegyünk így barátom! Újabb fröccs új feltörekvő buborékokkal, hosszú esti séta vacsorára, éjszakába nyúló beszélgetés, a pont és az egyenes definíciója, az ifjúság legendás féktelensége, a saját korom bölcsessége, “akkor most menj ki, szépen gyere be és kezdjük elölről”, „öregurak” fáradtan hunyorognak a fröccsös pohár oldaláról visszavert fényben.

Ez még nem a búcsú ideje, ez egy új nap reggele, új lehetőségek, új színek, új helyszínek, megbeszéljük, hogy mindenki jön utánad, mindenki megy utánam, elindulnak az autók víznézőbe, de nem csak úgy, hanem harangszóval hálát adva annak, hogy élünk, hogy együtt voltunk húsz évesek, hogy időről, időre megízlelhetjük és átélhetjük a közös történetünket. „Szégyenüljenek meg a faragott képeknek minden szolgái”. Most van minden, ez a valóság, nem kell a kabát, a lázas bércek vidékén neked kedvez az idő, a tér, a zöld hegyek a kék víztükörben úszó fellegek, te érted ezt, sose történt volna meg, ha akkor húszévesen ez az osztály, vagy micsoda és Ernő, de itt vagyok és ez is jó így. Megöleljük egymást, új ígéretek születnek, egy macska új életre talál, a miénk pedig folytatódik, “hogy elhihessem”.

Manó

Budapest, 2021. 08. 31.